mesélek egy kicsit.

Látszólag eseménytelenül, illetve munkásan telnek a napjaink, de azért néha történik egy s más. Szombaton például ruhákat venni voltunk, én három új nadrággal, egy új pulcsival és egy új övvel tértem haza, Dezsőnek viszont sajnos nem találtunk semmit. (Az övről annyit, hogy nagyon kutyafuttában vettem, és itthon vettem csak észre, hogy nemhogy nem tudom becsatolni magamon, de még össze se ér a két vége rajtam. Nézem, hát 75 centis. Ja, akkor jó. Ma visszavittem, kicseréltem egy 85-ösre, az legalább körbeér.) A vasárnap pedig szintén eseménydús volt: délelőtt bementünk gyúrni a NATO-ba (tök jó kis edzőterme van, lehet, hogy oda fogok járni, csak nehézkes odajutni autó nélkül). Dezső biciklizett egy órát, én meg különböző kardiogépeken izzasztottam magam, és minden percben éreztem, hogy nem kellett volna fél évet várni azzal, hogy újra edzeni menjek. (Pulzusgörbe az első tíz percben: két percig 80, utána hirtelen 210, ezután két percig 40, majd megint 200, vissza 80-ra és onnan szép lassan fel 150 környékére, ami az ideális lenne. Nem csoda, hogy fújtatok, ha felmegyek a másodikra, a szívem meg a tüdőm egy nagy nulla.)
Az edzés végeztével átbattyogtunk a főépületbe, ahol az éves NATO Wives' Bazaar zajlott éppen. A NATO-t úgy képzeljétek el, mint bármelyik hivatalt: szűk, alacsony mennyezetű folyosók, kétlépésenként kis szobákba nyíló ajtók, fűtés ezerrel. Semmi grandeur vagy felemelő érzés, hogy "ez a NATO, öregem". Na ezeken a folyosókon (és legyünk korrektek, a nagy termekben meg előcsarnokokban) cirka két-háromezer ember kavargott a nemzetek konyhái meg jellegzetes termékeit árusító standjai között. Az egész bulit jótékonysági céllal szervezik. A magyar pulton szalámit, bort meg Vilmost lehetett kapni. Még egy nyamvadt Túró Rudi se volt. A szlovénoknál elképesztő kézügyességgel kicsipkézett tojásokat mutatott be egy művész (darabját 100 és 300 euró közötti áron meg is lehetett vásárolni). A törököknél ácsingózva néztük a kilimeket, amik nem is voltak drágák, és elhatároztuk, hogy jövőre vagy azután veszünk, hogy hazavigyük. A magyar konyhán marhapörköltet, csülköt, töltött káposztát meg vargabélest lehetett enni (én áruló voltam, és a görögöknél ettem mezét, ami egy tál, amin mindenféle finomság van). A spanyolok akkora tenger gyümölcsei paellát kínálgattak, hogy öröm volt nézni. A tiramisunak vodkás utóíze volt az olaszoknál. Viszont a németek tortái közül kettőt is megkóstoltunk, és mindkettő mennyei volt. Bosszantó volt, hogy nem lehettet leülni az ebédlőben, mert rengetegen voltak, de visszavittük a szerzeményeinket az irodába, és ott kebeleztük be, aztán mentünk vásárt nézni. Tombola is volt, de sajna nem nyertünk semmit, pedig egyes országok nagyon klassz dolgokat ajánlottak fel (egyhetes nyaralás a bulgár tengerparton, repülőút Prágába meg ilyenek). A magyarok bezzeg borral meg hollóházi bonbonnier-vel szúrták ki a szervezők szemét.
Dezső most jött haza, és azt mondja, arról írjak, hogy elöntötte a munka, és fuldoklik, és fáradt, és haza akar menni már karácsonyi szünetre. Egyébként pont egy hónap múlva megyünk haza, 21-én. Már nagyon várjuk mindketten, és szerintem nagyon gyorsan el is fog telni addig az idő.
Még azt is mondja Dezső, hogy otthon átnevezik a hivatalt, amihez tartozik, valamilyen ügynökséggé, úgyhogy ügynök lesz. :)
Végre megkaptuk a belga személyinket (egy gagyi laminált kártya), de így már sok mindent csinálhatunk, pl. kölcsönözhetünk szőnyegtisztító gépet a Bricóból, igényelhetünk hűségkártyát a Carrefour nevű szupermarketben, ahova jár(t)unk, meg hasonló fontos, útlevéllel el nem intézhető dolgokat. (Azért múlt időben, mert találtunk egy olcsóbb és kicsit közelebb eső áruházat, ahol ugyan kisebb a választék, de legalább nem veszünk sok mindent, amit aztán nem eszünk meg.) Dezső szerint még szavazhatunk is, mert nagyon tartósan itt vagyunk. Én például most megyek és beiratkozom a könyvtárba, ami fél hattól nyolcig van nyitva. Csütörtökön pedig végre elmegyünk a városházára és bejelentjük, hogy itt lakunk már három hónapja (lehet, hogy ezt ID nélkül is meg tudtuk volna tenni, de eddig jó kifogás volt, hogy miért nem mentünk el).
Ennyi, meg egy Bambi.